Győrszemerével jó kapcsolatot ápolok, hála a jelenlegi polgármesternek, Horváth Gyulának. Már második alkalommal keresett meg olyan munkával amit szívesen elvállaltam.
Az első az újonnan épült kultúrház névadójának Faludy György portréjának elkészítése volt, most pedig egy holokauszt emlékművet készíthettem a falu részére, méltó módon emléket állítva a 70 évvel ezelőtt elhurcoltak számára.
Polgármester Úr kérése az volt, hogy az emlékmű ne a borzalmakat sugározza, hanem a jövőbe vetett hitet, az összefogást jelképezze.
Nagy öröm volt számomra az avatáson résztvevők száma!
Horváth Gyula polgármester invitálására a jelen lévők együttesen leplezték le az emlékművet.
Az emlékműről egy kicsit részletesebben:
A holokauszt szó jelentése lángban elhamvadni, ezért került az hatágú csillag lángokba, a háttér a kék eget jelképezi, a középen futó szalagon Radnóti idézet olvasható ami magért beszél.
Az alsó mező egy virágos rétet hivatott megidézni ami az újjászületés üzenetét hordozza, a mező elemeibe belekomponálva láthatóak az egyházak, közösségek jelképei is.
Csabai Máté az én kérésemre írt az emlékmű avatására egy megemlékező szöveget. Sajnos egészségügyi okok miatt Máté nem tudott ott lenni az avatáson, hogy felolvassa írását, de én most szeretném veletek megosztani.
Remélem Máté sem bánja!
Köszönöm a rá szánt időt és ilyen formában is jobbulást kívánok neked!
A 20. század tragédiái az emlékezés fontosságára hívják fel a 21. század emberének figyelmét. Az emlékezet a múlt törékeny tárolóeszköze. Egyes filozófusok szerint a múlt nemlétező, ellenben az emlékezet az, amely a megtörtént események szilánkjaival népesíti be a jelent. A múltunk velünk él. A holokauszt tragédiája is olyan tragédia, mely továbbél a jelenben. Ez a nagy feldolgozatlan, elbírhatatlan tény hatással van azonosságunkra, személyiségünkre.
Rengeteg emlékművet avatnak ma Magyarországon, rengetegen vitatkoznak történelemről, megkérdőjeleznek, vádolnak, rágalmaznak. Hiába szabadulnánk meg legszívesebben a visszatekintés, a megemlékezés terhes feladatától, hiába szabadulnánk meg a kollektív felelősség tudatától, minduntalan szembesülnünk kell azzal, hogy még tele vagyunk feloldatlan fájdalmakkal, sérülésekkel, elhallgatott bűnökkel. A múlttal való szembenézés egyesekben gyűlöletet ébreszt, másokban közönyt, egyesek eszközt látnak benne politikai céljaihoz, mások száraz tényeket. Pedig nem lenne más feladatunk, mint emlékezni és megállapítani, hogy a múltunk nem mi vagyunk. Emlékeznünk arra, amit Radnóti írt: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” – és tudnunk, teljes szívünkből tudnunk, gyűlöletből nem emelkedhet fel sem nemzet, sem ember.
Hölgyeim és Uraim!
A gyűlölet elleni fellépés bátorság kérdése, egyben az emberiség jövőjének kulcsa, mely túlmutat a materialista valóságon és a kicsinyes érdekeken. De amíg a rasszizmus, a kirekesztés, az antiszemitizmus és a nácizmus eszméi köztünk élnek, sem emlékezni, sem továbblépni nem tudunk. Az az ember, akit a gyűlölet vezérel, eltorzul, eltűnik, megsemmisül, egy olyan indulatnak adja át magát, mellyel önmagát is elpusztítja. Hasonlóképpen: az a nemzet, mely más népek elpusztítására törekszik, elveszti identitását – hiszen testvérnek sem nevezhető az, aki elpusztítja tulajdon testvérét.
Meg kell tanulnunk végre helyesen, önérdekektől, gyűlölettől mentesen emlékezni. Egy jó emlékmű sohasem bolygat fel, nem keres bűnbakot, nem vádol – a múltat rögzíti és utat mutat a továbblépésre. Sándor József Péter alkotása ilyen. Radnóti Miklós költészete ilyen. A művész, aki leírta, milyen „a sárral kevert vér”, „a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”, „a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités”, meg akar minket tanítani, hogyan kell helyesen emlékezni. Az ember, aki megtapasztalta a legembertelenebbet, és mégis hinni tudott még, aki a heidenaui lágerben a gyűlölködés helyett a Nem tudhatom című versét szavalta rabtársainak, hinni tudott benne, hogy lesznek még, akikben az értelem „világít”, és megőrzik azt az értelmet „sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”.
Engedjük, hogy jelt írjon hazánkra újból a béke ujja. Ha lesz egyszer egy olyan társadalom, ahol az emberek emlékezni tudnak, ahol a sérelmek helyett a továbblépést látják a múltban, ahol az emlékezet garancia arra, hogy egy holokauszthoz hasonló tragédia nem történhet meg –– ott nem lesz már szükség emlékművekre, mert a kövek helyett mi magunk fogunk emlékezni, mi magunk fogunk tenni érte, hogy „a szögesdróttal beszegett, vad tölgykeritést” többé ne húzhassa fel senki.
Köszönöm szépen!
